The End...

Sziasztok! :( Nem szoktam ilyet csinálni három rész után, de befejeztem... Nem arról van szó, hogy vége a történetnek, mert lehetne még folytatni, csak rájöttem, hogy nem értek én ehhez. Nem is arról van szó, hogy feladom, de nem ez az én világom. Persze, jó volt írni, de nem magamnak írok, és minek, ha úgy se olvassa senki, mert egy rakás szar? :( Na, nem sajnáltatom itt magam. :D Sziasztok!

Three - The Secret

A nap most kel fel, vele egy időben én is. Cameron még alszik. Most csak ülök és nézem, ahogy alszik. Olyan aranyos. Talán tényleg beleszerettem? De még alig ismerem...
Már egy ideje nézem Cameront, mikor ki nyitja a szemét. Gyönyörű barna szemével a lelkemig hatol.
- Jó reggelt! -köszön édesen.
- Szia! Nem kéne szólnom anyáéknak, hogy hol vagyok? Már biztos keresnek.
- Azt teszel, amit jónak tartasz. Szerintem menj és szólj haza, hogy jól vagy!
- Rendben. Köszönöm, hogy megérted! -mosolygok rá kedvesen.
Meg sem várom a válaszát, már rég egy földúton sétálok az erdő mellett. Mindenhol varjak repkednek a fejem fölött. Ez kicsit megijeszt. Megpillantom anyuék házát. Nincs senki az udvaron, bár furcsa, hogy még nem kerestek. Szó nélkül benyitok a házba. Bent senki, csak pár bőrönd és egy levél:

Kedves Diana!

Remélem biztonságban vagy, és nem esik bajod, 

bár én a helyedben vigyáznék Cameronnal.

Mi? Honnan tud anya Cameronról? És mi ez az egész? Miért kell vigyáznom vele? A kérdések csak úgy záporozzák a fejemet. Annyi kérdés, de semmi válasz... 

Mi elutaztunk a nagyival egy kis időre, sok volt

ez nekünk! Annyi minden történt. Téged 

nem hoztunk, mert ismerkedned kell még az itteni

környezettel...

Puszi: Anyu, Nagyi

Felkavaró ez a levél. Miért hagy itt anya? Ha azt mondja vigyázzak Cameronnal, miért nem viseli gondomat, hogy ne essen bajom? Nem értem...ezt az egészet nem értem...

Ledobom a levelet az ágyra és feldúltan becsapom az ajtót. Már épp rohanok vissza Cameronhoz, aztán eszembe jut amit anya írt a levélbe, hogy vigyázzak vele. Ettől persze nem torpanhatok meg. Beszélnem kell vele. Folytatom utam vissza az erdőbe. Cam ugyan ott feküdt ahol volt, mikor elmentem. Lerogyom mellé és elkezd kattogni az agyam. A szívem úgy dobog, mint még soha. A torkomban csomó, és nyelni is alig bírtam. Nem merem tőle megkérdezni. Mi van, ha nem úgy reagál, ahogy remélem? Megőrjítenek ezek a megválaszolatlan kérdések. Cam rám néz, mintha érezné, hogy baj van. 

- Minden rendben? -kérdezi felvont szemöldökkel. 

- Persze, de kérdezhetek valamit? -bököm ki végre. 

- Mond csak! 

- Tettél olyat a múltban amit nem szabadott volna? Vagy van valami...titkod? 

- Miről beszélsz? Dehogy van... -forgatja a tekintetét szorongva. 

- Nekem elmondhatod! Ugyan kinek mondanám el?! -nevetek kínosan. 

- Na jó... Én igazából nem lennék fa, ha nem csináltam volna valamit...Gyilkos vagyok, Diana, gyilkos!-ordítja.
- Te jó ég! Én inkább most haza megyek... -mondom félénken.
- Diana várj, megmagyarázom! -kiabálja utánam.
Erre már nem válaszolok. Csak futok..haza. Egyszer úgy is túl leszek rajta, de még nem most. Végig egy gyilkossal éltem? Még bele is szerettem...

Az ablaknál ülök és a csillagokat kémlelem. Hirtelen valaki egy követ dobott az ablakomra. Majd mint a záporeső, megindult a kövek száma. Lementem, hogy megnézzem ki az. Cameron...
Azt mondja sajnálja és, hogy engem soha nem bántana, meg,  hogy az már a múlt. Nem tudom higgyek-e neki. Megpróbálhatnék adni neki egy esélyt...

Two - The boy

Hangokat már alig hallok, a szemem viszont lecsukódott. Lassan a fájdalom is elmúlik.

Nem tudom mennyi idő telt el az ájulásom óta, de azt már észrevettem, hogy ébren vagyok és nem otthon, hanem valahol az erdőben egy fa takarásában. Olyan fura minden. Megmagyarázhatatlan dolgok történnek velem. Eltelt egy kis idő, mióta kiderült, hogy én vagyok a természet lánya. Még mindig úgy élek, hogy senki nem világosít fel.
Régóta fekszem a fa karjaiban, de azt gondolom ideje mennem. Lassan felegyenesedem és kilépek az ágak közül. A fa "megszólal" és visszahúz magához. Kínosan érzem magam. Egy tökéletes ruhába öltöztetett és igazán jóképű fiú válik a fából. Én ijedten nézek rá, ő megnyugtatás képpen rám mosolyog.
Szóba elegyedünk. Azt mondja régóta él faként, de nem fedi fel magát akárkinek. Azt mondja tudja ki vagyok és már várt rám. Cameronnak hívják. Úgy érzem régóta ismerem, nagyon jó vele beszélgetni, még a semmiről is. Úgy látszik találtam valakit aki megért engem.
Mondom neki, hogy vezessen körbe, mert nem ismerem itt a járást. A kezét az én kezembe kulcsolja és így sétálunk egy darabig, mire megállunk. Felpillant az égre, majd azt suttogja vihar lesz.
- Akkor a gondolod, a vihar miatt volt az erdőtűz? -jön ki a számon a kérdés.
- Milyen erdőtűz? -kérdezi feldúltan.
- Ami miatt elájultam, biztos láttad, vagy érezted, hogy ég az erdő, nem?
- Nem...nem szoktam figyelni mi történik amott!
- Pedig azt hittem meg tudod mondani miért ájultam el...
- Természetes, hogy elájulsz, ha erdőtűz van. A fák és a többi növény érzelmei együtt állnak a tieddel.
  Hatással vannak rád, ahogy te is rájuk.
- Mindent értek... áldás egyben átok. -sóhajtom.
Nem válaszol, csak ridegen rám mosolyog, mintha nem bízna bennem. Nem szokásom ilyet mondani, első látásra, de úgy érzem fontos nekem. Nem ismerem még teljesen, de remélem meg tudom ismerni és akkor kimondhatom, hogy szeretem. Helyes, kedves, és most már sokat tud rólam. Ideje, hogy én is szerelmes legyek végre és elfogadjanak olyannak amilyen vagyok.
- Hahó! Diana! -ébreszt fel gondolkodásomból Cameron.
- Itt vagyok, itt vagyok! -kiabálom vissza, mihelyst magamhoz térek.
- Rossz itt egyedül az erdőben.. -szomorodik el.
- Itt van egy csomó fa, akikkel beszélhetsz. -mondom biztatóan.
- De az nem ugyan az, mint egy ember, és mindig csalnak a bújócskában. -nevet fel szerényen.
Most együtt nevetünk. Egy ideig egymást bámuljuk, mire Cameron közelebb hajol. A számhoz közelít a szájával. Alig ismerem még, de valahogy belül még is erre vágyom. Majd megtörténik. Az ajkunk összeér, és forró csókban végződik.
Cameron lefekszik és odahív engem is. Ráhajtom a fejem a mellkasára és így merülünk mély álomba...

One - The escape

A kórházban ébredek. Nem vagyok benne biztos, hogy tudom mi történt tegnap, mivel csak homályos dolgokra emlékszem. Utálom a kórházakat. Olyan mint egy börtön. Alig kapok levegőt, mintha be lennék zárva és nincs menekvés. A kezembe kell vennem az irányítást. Megszököm. Kint szakad az eső. Hallom, ahogy az apró cseppek könnyedén kopogtatnak az ablakon. Kinézek. Így nem indulhatok el. Túl nagy a vihar. Villámlik és dörög. Elgondolkodtam. A természet biztos segít nekem megszökni innen. Felállok, és odatotyorgok az ablakhoz. Kifelé kémlelek. A fák apró és gyenge leveleit ide-oda repíti a szél. Muszáj kimennem.-gondolom magamban. Egyedül "lakom" a kicsinyke kórteremben, ezért nem olyan feltűnő, ha elszököm. Még mindig az ablaknál állok, mire elindulok az ajtó felé. Megfogom a kilincset. Halkan -hogy ne vegye észre senki -lenyomom. Sikerül feltűnés nélkül kislisszannom a folyosóra. Két választásom van. Vagy jobbra, vagy balra. Az utóbbit választom. Befordulok, és meglátok egy termet, ezzel a felirattal: Idegeneknek tilos!. Habozás nélkül berontok. Nem olyan jó ötlet csak így berontani, lehet van bent valaki... Szerencsémre az egész terem üres. Úgy néz ki mint egy mellékhelyiség. Körülnézek. Megakad a szemem egy ablakon. Közelebb megyek. Pont az én szemmagasságomban van, ezért remekül kilátok rajta. Egy Park néz vissza rám. Tócsákkal teli udvara minden pillanatban egyre elhagyatottabbá válik. Pont jókor. Ki akar látni egy kórházból szökött, hiányos öltözetű lányt? Ó, igen. A hiányos öltözeten azt értem, hogy ebben a kórházi köpenyben az egész hátsó fertályam kilátszik. Kínos helyzetnek ígérkezik ez a szökés, de nem ez most a legnagyobb gondom. Ki kell jutnom, ki kell jutnom.-ismétlem magamnak nyugtatás képpen. Felnézek a az ablak felső részére. Meglátok egy kapcsolót, ami szerintem kinyitja az ablakot. Felállok egy ládára és megnyomom. Egy ideig semmi, majd piros lámpa kezd el világítani a fejem fölött és sziréna.Ez csak egy dolgot jelenthet: bekapcsoltam a riasztót. Nagyszerű..már csak ez hiányzott. Nem tudom mi tévő legyek. Fura, de még nem jött ki sem rendőr, sem biztonsági őr. Egyedül vagyok... Akkor miért szólalt meg a riasztó? Hirtelen kicsapódik az ablak. A biztosítékot is lecsapta. Sötét van...az orrom hegyéig sem látok. Mivel az balak már szabad, simán ki tudok ugrani. Már csak valahogy el kell jutnom az ablakig. De hogy?-kérdezem magamtól, de választ nem hallok. Lépek egyet előre. Semmi... Még egyet. Semmi... Nagy nehezen eljutok az ablakhoz. Megkapaszkodom a párkányban, és felhúzom magam. Majd kiugrok. Kint vagyok! Kijutottam. Addigra a sziréna is elhallgatott és helyette egy rendőrautó szirénája süketített meg majdnem. Éreztem, hogy futnom kell. Szedem a lábamat és egy ismerős helyet pillantok meg... a házunk. Anyáék ugyan úgy a kertet gondozzák, mint mikor elájultam. Oda megyek, de semmi... észre sem vesznek. Bemegyek a házba és meglátom magam, ahogy a padlón fekszem, ájultan. Anya és a nagyi berohannak, hallom és látom ahogy azt kiabálják "Diana!, Diana!". Ugyan ezt hallottam mikor elájultam... Csak képzeltem a kórházat, és még mindig itt fekszem a padlón? ...

Szereplő(k)

Halihó^^ Igazából nem tudom miért írtam, hogy 'Szereplők', mert csak egy főszereplő van. :D

Elle Fanning - Diana Moore

Köszönöm a figyelmet! :)

~Prologue

Sziasztok! Úgy döntöttem minél hamarabb megírom nektek a prológust, bár elég lusta voltam ma, de ettől függetlenül kedvet kaptam egy új történethez, hogy a fantáziám kibontakozzon...meg is jött az eredménye! Remélem tetszeni fog a történet és a prológus! :)


~*Visszatekintés*~

5 éves vagyok. Látom ahogy anya felém hajol és könnyű csókot lehel a homlokomra. Szeretem mikor ezt csinálja. Én vagyok az egyetlen gyermeke, ezért nagyon vigyáz rám. Persze van egy titkom, amit senki nem tud és nem is tudhat. A természet lánya vagyok. Diana a nevem és érzem amit a fák, hallom amit a szél mesél... Kapcsolatom van a természettel. Ők az én népem. Tudom még túl kicsi vagyok vezérnek, de ha telnek az évek én leszek a királynő. Ez persze be is következett...

~*10 évvel később - a jelenben*~

15. életévemben járok. Még mindig nagy titkot őrzöm. Amivel már kiskoromban megáldott a Föld. Kimegyek az udvarra. Anya épp virágot ültet. Hallom ahogy a virág felsóhajt és azt mondja "Végre!". Örül, hogy tiszta földet kap. Majd balra nézek. A nagymamám öntözi a fapalántát. Hallom ahogy a fa azt mondja "Végre!". Mind nagyon várják a hétnek ezt a részét. Mivel vasárnap jön el az a nap, mikor szorgoskodunk a szüleimmel egy kicsit a kertben. Én vettem rá őket, hogy csináljunk egy ilyen napot, mert nem hanyagolhatjuk el  kertet... Bár, ha anyán múlna rég kiszáradt volna minden. A nagymamám más... ő érti, hogy milyen fontos nekem a természet.
Oda megyek anyához és megkérdezem miben segíthetek. Nem válaszol. Rám néz és a házunk ajtajára tereli figyelmemet. Mire megszólal, csak annyit mond "Menj be! Majd mi elintézzük!". Furcsáltam ezt a választ, mert mindig mindenben segítek anyának... Úgy látszik most nem kell.. Bemegyek a házba. Semmi különös dolog nem volt bent, ezért nem értettem miért kellett bejönnöm. Talán kint van valami amit nem szabadna látnom?-kérdezem magamtól.
Az ablakhoz sétálok és látom ahogy anya és a nagyi veszekednek. Majd a távolban füst száll fel és teríti be az erdőt, mint a köd. Idő kellett mire rájöttem: erdőtűz. Még mindig az ablaknál állok. Egyre idegesebb vagyok és nem tudom mit csináljak. Hirtelen éles fájdalom hasít a lábamba és megy végig a testemen. A földre rogyom. Lassan minden elsötétül. Hallok még pár hangot. "Diana! Diana"...