Hangokat már alig hallok, a szemem viszont lecsukódott. Lassan a fájdalom is elmúlik.
Nem tudom mennyi idő telt el az ájulásom óta, de azt már észrevettem, hogy ébren vagyok és nem otthon, hanem valahol az erdőben egy fa takarásában. Olyan fura minden. Megmagyarázhatatlan dolgok történnek velem. Eltelt egy kis idő, mióta kiderült, hogy én vagyok a természet lánya. Még mindig úgy élek, hogy senki nem világosít fel.
Régóta fekszem a fa karjaiban, de azt gondolom ideje mennem. Lassan felegyenesedem és kilépek az ágak közül. A fa "megszólal" és visszahúz magához. Kínosan érzem magam. Egy tökéletes ruhába öltöztetett és igazán jóképű fiú válik a fából. Én ijedten nézek rá, ő megnyugtatás képpen rám mosolyog.
Szóba elegyedünk. Azt mondja régóta él faként, de nem fedi fel magát akárkinek. Azt mondja tudja ki vagyok és már várt rám. Cameronnak hívják. Úgy érzem régóta ismerem, nagyon jó vele beszélgetni, még a semmiről is. Úgy látszik találtam valakit aki megért engem.
Mondom neki, hogy vezessen körbe, mert nem ismerem itt a járást. A kezét az én kezembe kulcsolja és így sétálunk egy darabig, mire megállunk. Felpillant az égre, majd azt suttogja vihar lesz.
- Akkor a gondolod, a vihar miatt volt az erdőtűz? -jön ki a számon a kérdés.
- Milyen erdőtűz? -kérdezi feldúltan.
- Ami miatt elájultam, biztos láttad, vagy érezted, hogy ég az erdő, nem?
- Nem...nem szoktam figyelni mi történik amott!
- Pedig azt hittem meg tudod mondani miért ájultam el...
- Természetes, hogy elájulsz, ha erdőtűz van. A fák és a többi növény érzelmei együtt állnak a tieddel.
Hatással vannak rád, ahogy te is rájuk.
- Mindent értek... áldás egyben átok. -sóhajtom.
Nem válaszol, csak ridegen rám mosolyog, mintha nem bízna bennem. Nem szokásom ilyet mondani, első látásra, de úgy érzem fontos nekem. Nem ismerem még teljesen, de remélem meg tudom ismerni és akkor kimondhatom, hogy szeretem. Helyes, kedves, és most már sokat tud rólam. Ideje, hogy én is szerelmes legyek végre és elfogadjanak olyannak amilyen vagyok.
- Hahó! Diana! -ébreszt fel gondolkodásomból Cameron.
- Itt vagyok, itt vagyok! -kiabálom vissza, mihelyst magamhoz térek.
- Rossz itt egyedül az erdőben.. -szomorodik el.
- Itt van egy csomó fa, akikkel beszélhetsz. -mondom biztatóan.
- De az nem ugyan az, mint egy ember, és mindig csalnak a bújócskában. -nevet fel szerényen.
Most együtt nevetünk. Egy ideig egymást bámuljuk, mire Cameron közelebb hajol. A számhoz közelít a szájával. Alig ismerem még, de valahogy belül még is erre vágyom. Majd megtörténik. Az ajkunk összeér, és forró csókban végződik.
Cameron lefekszik és odahív engem is. Ráhajtom a fejem a mellkasára és így merülünk mély álomba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése